A menekültek - és a valódi Valóság / Flüchtlinge - und die wirkliche Wirklichkeit

A kép forrása:
http://444.hu/2015/09/02/a-retteges-foka-igy-nez-ki-most-a-keleti-palyaudvar/

Tegnap lementem a Keletibe megnézni a menekülteket…

Engem erre emlékeztetett:

A végén mindannyian – mi is! te is! – mindent elveszítünk… Mindent, ami anyagi, fizikai…

A tárgyainkat, otthonunkat, ruhánkat… még a testünket is… Idővel mindannyian ezt fogjuk megélni…

Az egyetlen, ami megmarad számunkra, az az energia… Hogy szerettél-e vagy sem…

Hogy fájdalmat okoztál, vagy örömöt… A tettek, dolgok, tárgyak energiája, a szándék, amivel cselekedtünk, az érzés… Minden pont az ellenkezőjére fordul, mint egész életünkben volt:

nem az anyagi, megfogható dolgok bírnak fontossággal, tartóssággal, nem. Azokat mind magunk mögött hagyjuk… Egyes-egyedül az lesz fontos, ami nem látható, ami megfoghatatlan… Csak ez tud megmaradni, ez képes megmaradni, lenyomatként bennünk, és a világban is! Főként pedig a szeretet… Még annak egyetlen pillanata is nagyobb súllyal esik majd a latba, mint minden felhalmozott tárgy, vagy az összes ránk rakódott félelem-energia-réteg!

Lélekként pucéron megyünk majd tovább, és csak életünk energia-lenyomatait visszük magunkkal…

Fontos erre már most gondolni… Hogy ne legyen majd akkora a meglepetés…

És mert valójában persze mindez már most, ebben a pillanatban is így van…

A fontossági sorrend… Hogy mi az, ami tartós, és mi az, ami nem…

Hogy mi a miénk, és mi a valóságban a MIÉNK… Hogy mi a valóság valójában…

--------------------------------------------------------- 

Gestern bin ich in den Fußgängertunnel am Ostbahnhof (Keleti) Budapest runtergegangen, um mir die Flüchtlinge anzuschauen…

Sie haben mich an Folgendes erinnert:

Am Ende verlieren wir alles… Wir auch, Du auch!… Alles was materiell, physisch ist…

Unsere Gegenstände, unsere Heimat, Kleidungen… sogar unseren Körper… Mit der Zeit werden wir alle dasselbe erleben…

Das einzige, was für uns bleibt, ist die Energie… Ob du geliebt hast, oder nicht…

Ob du Schmerz oder Freude bereitet hast… Die Energie der Taten, Dinge, Gegenstände, die Absicht, mit der wir handelten, das Gefühl… Alles wird gerade umgekehrt sein, als es unser ganzes Leben lang war: nicht das Materielle, Greifbare wird über eine Dauerhaftigkeit verfügen, auf keinen Fall. Diese lassen wir alle hinter uns… Einzig und allein wird das Unsichtbare, das Ungreifbare wichtig sein… Nur das kann bleiben, nur das is überhaupt fähig, zu bleiben, eingeprägt in uns und in der Welt! Und als erstes die Liebe… Sogar eine Minute davon wird mehr ins Gewicht fallen als alle angesammelten Gegenstände oder die sich uns angesetzten Energie-Schichten der Angst!

Als Seele gehen wir dann nackt weiter und nur die Energie-Abdrücke unseres Lebens bringen wir mit…

Es ist wichtig, bereits jetzt daran zu denken… Damit es dann keine so große Überraschung wird… Und da es natürlich bereits jetzt, in diesem Moment so ist… Die Reihenfolge der Wichtigkeit… Was ist von Dauer und was nicht…

Was gehört uns und was gehört wirklich UNS… Was ist die Wirklichkeit in der Tat…

Fordítás: Durga Holzhauser & Agni F. Eickermann: "Jézus Az elfelejtett évek" - részlet

„…Mária Magdolna eléje térdelt, átnyújtotta neki Sárát, ő pedig ismét nagy gondoskodással karjába vette leányát. Mintha gondolatai csak most formálódtak volna, várt egy keveset, míg meg tudott nyilatkozni számunkra. Végül így szólt: „Nem akarlak tovább váratni benneteket. Ott, ahol most vagyok, nehezemre esik gondolatokat, szavakat formálni.” Nyelt egyet. „Amikor elváltam tőletek, ismét felkerekedtem a szent völgybe. A nagy Maha Baba volt az egyetlen hívás, amelyet követtem. Hegyeken-völgyeken át vándoroltam, úgy tűnt, semmi sem tartóztathat fel, sem idő, sem tér: Atyám örökkévalóságába érkeztem. Kísérőmnek, akit magammal vittem, sikerült elérnie az időtlen Maha Babát. Ekkor kezdődött életem második missziója. Nem tudom számotokra leírni a csend-nyelvet, amelyet Babá-val használtunk. Egyetlen összeolvadás volt ez, létünk egy lett. Ifjú éveimben a tanárom volt. Most egységben voltunk. Egyetlen összeolvadt gondolat. Maha Baba felszólított, hogy társamat, aki idáig kísért, küldjem India földjére. Nem léteztem többé ezen a világon. Egyetlen gondolat sem volt már az én teremben, csöndben ültem lábainál és együtt világítottunk a világokon át, amíg egy nap, hirtelen egy gondolat hatolt el hozzám, amelynek sikerült elérnie engem az egységnek ezen a szintjén.

Ti voltatok ezek, te, Mária Magdolna, és te Mirjam. Sikerült örökkévalóságomon áthatolnotok, szakadatlan, szinte kínzó gondolataitokkal, melyekkel rám gondoltatok. Babával, és az örök szeretet tüzével való egységem közepette, vágyakozásotok elérte szívemet és lüktetett. Elért hozzám egy kép, és megtudtam, ami korábban rejtve volt előttem, hogy van egy kisleányom, aki Mária Magdolna ölében életre ébredt. Isten korábban egyetlen pillanatban sem közölte velem ezt a gondolatot.

Az örökkévalóságból akkor nem tudtam már, mit jelent ez. Egységemből kiindulva, megpróbáltam  kapcsolatba lépni a nagy Maha Babá-val, de ő hallgatott a tűz egységében. Megpróbáltam elérni az Atyát, és megkérdezni, mi lenne most misszióm útja: időzzem az egységben, vagy térjek vissza az emberek közé, közétek. De nem kaptam választ. Amikor régen Palesztínában vándoroltam, minden lépésem Isten gondolatának egy-egy manifesztációja volt, de keresztre feszítésem után gondolatom nem különbözött Istenétől. Már csak egyek voltunk. Nem tudom nektek megmondani, miért.

Elhatározásra jutottam: tudatosan kiléptem az örökkévalóságból, és útra keltem felétek. Saját akaratomból akartam hozzátok jönni, és most itt vagyok. Ismét köztetek vagyok. Amikor ma délután a természetet, az egyedüllétet kerestem, kértem Istent, mutassa meg, mi a következő lépés, de a trón még nem beszél. Várat bennünket. Engem is.” Ránézett Sárára, erre a csodálatos lényre, aki a karjában feküdt. Hosszan kutatott az örökkévalóságban egy gondolat után. Szinte észrevétlenül könnyek gyűltek a szemébe, amelyek nem evilági könnyek voltak. Lassabban folytak, és olyanok voltak, mint Isten magjai, melyek a szeméből mint forrásból fakadtak. Mintha mindannyiunkat megigéztek volna, hiszen szemünk előtt valami csodálatos, ugyanakkor borzongató történt. A könnye arany volt, és egy örökkévalóságig tartott, míg arcáról a kis Sárára hullottak. Az idő megállt: „Újra eljöttem, hiszen olyan rég volt, hogy a szent családok Isten jóakaratában, az ő harmóniájában éltek. A világok szétválása mindannyiunkat elválasztott egymástól.”

Még több arany könnycsepp hullott Sárára: „Jel vagy Te a horizonton. Te, és a te kis fiad” - és rám nézett. „János a kiegészítő jel a felkelő égbolton. A prófécia, hogy ami szétválasztatott, ismét egymásra talál. Egykor léteztek Isten színe előtt egyesült szent párok és szent családok. De ez nagyon régen volt. Azért jöttem vissza, hogy ezt az ígéretet egy isteni pecséttel ismét meggyújtsam. Égjen addig, amíg mindenki, akik fájdalmasan elveszítették, ismét a karjaikban tarthatják egymást. Oly sok Szerető elveszítette, és azóta sem találja egymást. Oly régóta keresnek, hogy a fájdalom és a vágy, hogy valójában mit is keresnek, feloldódott a felejtésben. Amikor ma a földi világban találkoznak, sem szemükben, sem szívükben nem ismerik fel egymást. Oly sok szomorúság telepedett a világokra. A könnyek tengere elborította a Szeretők közti hidakat, és ők kölcsönösen elveszítették egymást. Az Atya még nem ad választ a kérdésemre. Tudom, a horizonton isteni jel emelkedik. Életem hátralévő részében annak szentelem magam, hogy a törött vázák darabjait megkeressem és újra összeillesszem. A megváltás későbbi korokban teljesedik majd be.

El se tudjátok képzelni, milyen szeretet uralkodott egykor Isten Birodalmában! Micsoda szeretet kötött össze férfit és nőt, a szent kapcsolatok szövetségében! Nekem is el kellet válnom”, mondta. „Én is elváltam magamtól, hogy a Földön újra önmagamra találjak”. Itt abbahagyta. Mindannyian keservesen sírtunk, szívünk alig bírta el Jézus szeretetét. Amiről beszélt, olyan vágyat gyújtott lelkünkben, amely örök izzásként fénylett szívünkben. „Ma nem tudok többet mesélni nektek”, mondta. „Köszönöm nektek, hogy újra a jelenlétetekben vagyok.” Ekkor Lazarus felállt, eléje térdelt és fejét Jézus lábaira helyezte. „Nem, Lazarus”, mondta ő. „Ne így találjunk újra egymásra. Állj fel! Barátok vagyunk. Örök útitársai vagyunk egymásnak, külön-külön eredetből folyunk össze. A Földön arra fogjuk használni barátságunkat és szeretetünket, hogy összekössük, ami széttörött. Új utakon akarunk járni és minden ösvényen fényt vetünk, hogy kialudjon a felejtés. Az idők kezdetét fogjuk beharangozni, és ennek mindannyian a részei vagytok.” Jézus felállt: „Köszönöm, Mirjam, hogy átengednéd nekem a szobádat, de számomra jelenleg a természet ismerősebb.””

Durga Holzhauser & Agni F. Eickermann: Jesus Die vergessenen Jahre - Auszug

„…Maria Magdalena kniete sich zu ihm und reichte ihm seine Tochter und er nahm Sara wieder fürsorglich in den Arm. Es war, als ob sich die Gedanken für ihn erst formten und er wartete, bis er sich uns offenbaren konnte. Dann endlich sagte er: „Ich will euch nicht länger warten lassen. Da, wo ich jetzt bin, ist es schwer für mich, Gedanken und Worte zu fassen.“ Er schluckte einen Moment. „Als ich euch verlassen hatte, bin ich wieder ins heilige Tal aufgebrochen. Der große Maha Baba war ein einziger Ruf, dem ich folgen musste. Ich wanderte durch Berge und Täler und nichts schien mich aufzuhalten. Keine Zeit, kein Raum; ich war in der Ewigkeit meines Vaters angelangt. Mein Gefährte, den ich mitgenommen hatte, hat es geschafft, den zeitlosen Maha Baba zu erreichen. Nun brach die zweite Mission meines Lebens an. Die stille Sprache mit Baba kann ich euch nicht mehr vermitteln. Es war ein einziges Verschmelzen und miteinander Eins Sein. In jungen Jahren war er mein Lehrer. Nun waren wir eine Einheit. Ein einziger verschmolzener Gedanke. Maha Baba hat mich aufgefordert, meinen Gefährten, der mich begleitet hat, in das Land von Indien zu schicken. Ich war nicht mehr in dieser Welt. Kein Gedanke war mehr in meinem Raum und ich saß still und schweigend in der Ewigkeit, meditierend zu seinen Füßen und wir leuchteten gemeinsam durch die Welten, bis plötzlich eines Tages ein Gedanke zu mir drang, der es geschafft hat, mich auf dieser Ebene der Einheit zu erreichen.

Das wart ihr, du, Maria Magdalena und du, Miriam. Ihr habt es geschafft, in meine Ewigkeit hindurch zu dringen mit euren nicht aufhörenden, fast peinigenden Gedanken an mich. Mitten in der Einheit mit Baba und dem Feuer der ewigen Liebe, kam euer Sehnen an mein Herz und pochte. Es erreichte mich ein Bild und ich erfuhr, was mir verborgen geblieben war, dass ich eine kleine Tochter habe, die in Maria Magdalena Schoss zum Leben erwacht war. Gott hatte mir in keinem Moment diesen Gedanken mitgeteilt. Ich wusste aus der Ewigkeit heraus nicht mehr, was dies bedeutete. Aus meiner Einheit heraus versuchte ich mich mit dem großen Maha Baba in Verbindung zu setzen, aber er schwieg in der Einheit des Feuers. Ich versuchte den Vater zu erreichen und ihn zu fragen, was nun der Weg meiner Mission wäre, ob ich in der Ewigkeit verweilen sollte oder zurück gehen zu den Menschen und damit zu euch. Aber ich bekam keine Antwort. Als ich früher durch Palästina gewandert bin, war jeder meiner Schritte eine Manifestation von Gottes Gedanke, aber nach meiner Kreuzigung unterschied sich mein Gedanke von Gott nicht mehr. Wir waren nur noch eins. Ich kann euch nicht sagen, warum.

Ich fasste einen Beschluss: Ich trat bewusst aus der Ewigkeit wieder heraus und begab mich auf den Weg zu euch. Ich wollte aus meinem eigenen Willen heraus zu euch kommen und hier bin ich nun. Ich bin wieder unter euch. Als ich heute Nachmittag alleine die Natur und die Einsamkeit suchte, bat ich Gott, mir zu zeigen, was der nächste Schritt sei, aber noch spricht der Thron nicht. Er lässt uns warten. Auch mich.“ Er sah die kleine Sara an, dieses wunderschöne Wesen, das in seinem Arm lag. Lange durchforstete er die Ewigkeit nach einem Gedanken. Fast unmerklich traten Tränen aus seinen Augen, die nicht mehr Tränen dieser Erde waren. Sie rollten langsamer und waren wie ein Same Gottes, der aus seinen Augen hervorquoll. Wir waren alle wie gebannt, denn vor uns geschah etwas Wunderbares und gleichzeitig Erschauerndes. Die Tränen waren golden und es dauerte eine Ewigkeit bis sie von seinen Wangen auf die kleine Sara fielen. Die Zeit stand still: „Ich bin wiedergekommen, denn es ist so lange her, dass die heiligen Familien unter Gottes Wohlwollen in seiner Harmonie lebten. Die Trennung der Welten hat uns alle voneinander getrennt.“

Mehr goldene Tränen fielen auf Sara: „Du bist ein Zeichen am Horizont. Du und dein kleiner Sohn“, und dabei sah er mich an. „Johannes ist das ergänzende Zeichen am aufsteigenden Himmel. Die Prophezeiung, dass, was getrennt wurde, wieder zusammenfindet. Einst gab es heilige Paare und heilige Familien vereint im Angesicht Gottes. Aber das ist sehr lange her. Ich bin wiedergekommen, um dieses Versprechen mit einem göttlichen Siegel wieder zu entzünden. Möge es brennen, bis sich alle, die sich schmerzlich verloren haben, wieder in den Armen liegen. So viele Liebende haben sich verloren und sich seither nicht wiedergefunden. Sie suchen schon so lange, dass der Schmerz und die Sehnsucht, wonach sie eigentlich suchen, sich im Vergessen aufgelöst hat. Wenn sie sich heute in der irdischen Welt begegnen, können sie sich weder in ihren Augen noch in ihrem Herzen wiedererkennen. So viel Trauer hat sich über die Welten gelegt. Das Meer der Tränen bedeckt die Brücken der Liebenden, die sich gegenseitig verloren haben. Der Vater gibt mir noch keine Antwort auf meine Frage, ich weiß, am Horizont steht ein göttliches Zeichen. Ich werde mich in dem Rest meines Lebens dem widmen, die Bruchstücke der zerbrochenen Vasen zu suchen und wieder zusammenzufügen. Die Erlösung wird sich in späteren Zeiten erfüllen.

Ihr habt keine Vorstellung, welche Liebe einst in Gottes Reich geherrscht hat. Welche eine Liebe Mann und Frau miteinander verbunden hat, im Bunde der heiligen Verbindungen. Auch ich musste mich trennen“, sagte er. „Auch ich habe mich von mir getrennt, um mich auf der Erde wiederzufinden.“ Hier brach er ab. Wir alle weinten bitterlich, die Liebe von Jesus war kaum zu ertragen im Herzen. Wovon er sprach, entflammte unsere Seelen mit Sehnsucht, die als ein ewiges Glühen in unseren Herzen erleuchtete. „Mehr kann ich euch heute nicht erzählen“, sagte er. „Ich danke euch, dass ich wieder in eurer Gegenwart bin.“ In diesem Moment stand Lazarus auf, kniete sich hin und legte seinen Kopf auf seine Füße. „Nein, Lazarus“, sagte Jesus. „Nein, so wollen wir uns nicht mehr begegnen. Steh auf! Wir sind Freunde. Wir sind ewige Gefährten miteinander, aus anderen Quellen fließen wir zusammen. Auf der Erde werden wir unsere Freundschaft und unserer Liebe nutzen, um zu verbinden, was auseinander gebrochen ist. Wir wollen nun neue Wege beschreiten und mit jedem Pfad Licht säen, dass das Vergessen erlischt. Wir werden den Anfang der Gezeiten einläuten und jeder von euch ist ein Teil davon.“ Jesus stand auf: „Miriam, ich danke dir, dass du mir deine Kammer zur Verfügung stellst, aber ich bin in der Natur im Moment vertrauter.“

Einströmung des Lichts auf die Erde in der heutigen Zeit

23.06.2015

Ich bin meiner ACC-Ausbildung, Agni und Deborah so dankbar für die erweiterte Wahrnehmungspotential und Handlungsfähigkeit, die es mir möglich macht, zu bemerken,
wenn z.B. bestimmte Orte nach mehr Licht und Verbindung rufen! Und dass ich dann auch gleich handeln kann!

Heute, genau nach einem Monat nach meinem ersten Tag am Stonehenge Seminar, wo es mir klar wurde, was meine heilige Aufgabe in diesem Jahr sein wird, konnte ich diese genau am richtigen Ort ausführen. Es ging wie von selber im alten Gebäude der Reumatologie in Budapest, wo ich eine Weile auf meine Mutter warten musste. Patienten und Pflegepersonal gingen auf dem Flur hin und her, ich konnte das Leben dort beobachten, hier, wo Heilung passieren sollte. Dann ist mir plötzlich klar geworden, dass es hier sehr stark nach mehr Licht ruft, nach Verbindung von Himmel und Erde, nach Verbindung der Welten…

Die Heilungsarbeit basiert sich hier in erster Linie auf der pyhsichen Ebene, der Handlungsweise der westlichen Medizin gemäß. Auch wenn diese Abteilung von einem außergewöhnlich guten Arzt geleitet wird, und die Patienten hier besonderst gut behandelt werden (also die Aufmerksamkeits- und Achtsamkeitsniveau im Vergleich zum ungarischen Durchschnitt viel höher ist), bzw. eben deshalb, war es nötig, als Unterstützung der Heilarbeit auf der physischen Ebene, den eigenen Himmel, das höhere Selbst von allen Leuten, die hier entweder als Patienten oder als Mitarbeiter da sind, hier mehr einzuladen, dass diese mehr einströmen können, sich mehr mit der Erde, mit ihrer eigenen physischen Erscheinung verbinden können. Damit die Heilung auch von einem anderen (höheren) Ebene durchs Einströmen von Licht und Liebe ausgehen kann.

Genau vor einem Monat bekam ich ein starkes Bild in der Meditation am Stonehenge-Seminar (Lotuslight of Stonehenge), wo ich mich als „Bindeglied” zw. Himmer und Erde bzw. unter unterschiedlichen Orten auf der Erde gesehen und erlebt habe, im Dienste der Ausströmung von Licht, indem durch mein Lotuschakra Licht von oben einströmte, und durch mich dann in mehrere Richtungen wie durch Lichtfaden in die Umgebung, in die Welt weiterging.
Mir war, als ob es zu meiner Aufgabe gehörte, beim Einströmen von Licht vom Himmel auf die Erde mitzuwirken, das zu unterstützen, d.h. bei der Verbindung von unterschiedlichen Welten, Dimensionen mitzuwirken. Weiterhin habe ich mich erfahren als ich Orte auf der Erde miteinander verbinde, und auf diese Weise am Zustandebringen bzw. Wiedererwecken eines Lichtnetzes teilnehme.

Bei dem Erkenntnis, dass es hier sowohl für das Gebäude als auch für die Leute nach mehr Licht von oben, nach mehr Verbindung mit ihrem unsichtbaren, größeren Wesen ruft, ging es durch mich fast wie von selbst los: ich habe nur da gesessen und starkes Licht, Energie strömte durch mich in den Ort, und verteilte sich dort.

Ich war tief berührt und bin total dankbar dafür, dass das passieren durfte…

Om Namah Shivaya!

A Fény beáramlása a Földre a jelen időszakban

2015. június 23.

Hálás vagyok az ACC-képzésemnek, Agninak és Deborah-nak a kitáguló érzékelőképességért,

és a cselekvőképességért, amely lehetővé teszi számomra, hogy észrevegyem, ha pl. bizonyos helyek több fényért és kapcsolódásért kiáltanak! És azért, hogy ilyen esetben azonnal cselekedni is tudok!

Ma, pontosan egy hónappal a Stonehenge-szeminárium első napja után, ahol világossá vált számomra, mi is lesz ebben az évben a szent feladatom, meg is tudtam ezt valósítani éppen a megfelelő helyen! Szinte magától történt meg, a budapesti reumatológia régi épületében, ahol anyukámra kellett egy ideig várnom.

Páciensek és személyzet jöttek-mentek a folyosón, megfigyelhettem az életet itt, ahol gyógyítás történik. Ekkor egyszerre felismertem, hogy itt nagyon erős a hívás a fény iránt, hogy több fényre van szükség, Ég és Föld összekapcsolódására, a világok összekapcsolódására…

A gyógyító munka a reumatológián elsősorban a fizikai szinten alapul, arra vonatkozik, a nyugati orvoslás cselekvésmódjának megfelelően.

Még akkor is, ha ezt az osztályt egy különlegesen jó orvos vezeti, és a pácienseket különösen jól kezelik (vagyis a figyelmesség, a figyelem szintje jóval magasabb a magyar átlagnál), illetve talán éppen ezért, szükséges volt a fizikai szintű gyógyító munka támogatásaként az itt páciensként vagy dolgozóként megforduló emberek saját mennyországát, önnön nagyobb lényét még inkább meghívni ide, hogy ezek jobban be tudjanak áramolni, és jobban össze tudjanak kapcsolódni a Földdel, illetve saját fizikai megjelenésükkel. Hogy a gyógyulás egy másik (magasabb) szintről indulhasson ki, a fény és a szeretet beáramlása révén.

Pontosan egy hónappal ezelőtt egy nagyon erőteljes kép jelent meg bennem a Stonehenge-szemináriumon végzett meditációban, amelyben önmagamat mint „összekötőt” láttam és tapasztaltam meg Ég és Föld között, illetve a Föld különböző helyei, pontjai között, a fény kiáradásának szolgálatában. Ennek során a lótuszcsakrámon át föntről fény áramlott belém, és rajtam keresztül több irányban mint fényszálakon át, továbbáramlott a környezetembe, a világba.

Úgy tűnt számomra, mintha feladataimhoz tartozna, hogy közreműködjek a Fény beáramlásában az Égből, támogassam azt, azaz részt vegyek a különböző világok, dimenziók összekapcsolásában.
Ezen kívül úgy tapasztaltam meg önmagamat, mint aki a Földön is különböző helyeket köt össze egymással, és ilyen módon részt vesz egy fényhálózat létrehozásában, illetve újra-felélesztésében.

Amikor felismertem, hogy az épületnek, valamint az itt lévő embereknek is több fényre van szüksége, illetve több kapcsolódásra saját láthatatlan, nagyobb lényükkel, szinte önmagától megtörtént bennem a dolog: csak ültem ott, és rajtam át erős fény, energia áramlott erre a helyre, majd ott elosztódott.

Mélyen megérintett, és rendkívül hálás vagyok, hogy ez megtörténhetett…

Chong An Sunim über das spirituelle Singen

Ich bin sehr dankbar, dass ich die wundervolle Kraft des Bhajan-Singens im Chateau Amritabha erspüren konnte, und dass ich seit der Zeit auch zu Hause im Lichtzentrum Budapest die Gelegenheit mit Irsa habe, das zu üben! Es gibt mir so viel!

Eine besonders treffende Beschreibung über das spirituelle Singen hab ich von Sunim gehört, das mir sehr am Herzen liegt, deshalb hab ich von seiner Rede einen kurzen Auszug übersetzt:


„…Das (spirituelle) Singen reinigt das Bewußtsein und eröffnet Räume in dir…

und wenn du singst, baust du eine Art „Verbündetensystem” mit Buddhas, Bodhisattvas, mit hoch entwickelten Göttern aus…

Das Altar(Bild)… ist ein Tor, was durch das Singen geöffnet wird. Und dadurch wird die Welt der Buddhas und Boddhisattvas und diese Welt ineinander geöffnet. Das Singen lädt sie hier ein, und verschmilzt unser Bewußtsein mit deren, in eine Einheit…

…wenn wir z.B. von einem ’siddham sanskrit Dharani’ sprechen… da wurde mindestens 1700 Jahren ’reingetan’. Und zwar von mehreren zehn Millionen Menschen. Diese Energie verliert sich nicht, sie wandelt sich sogar auch nicht um. Wenn du dich mal da einstimmst, ist es dann viel größer als Paks 1 und 2 zusammen (ungarische Atomkraftwerke). Und deshalb ist es so: wenn man anfängt zu singen, dann beginnen sich die Dinge zu passieren, sowohl innen als auch außen, und du weißt tatsächlich nicht, wieso, warum. Nur spürst du, dass die Lasten beginnen, sich von dir herabzurollen… es beginnt sich etwas in dir zu manifestieren, das viel mehr Du bist, als alles andere bisher, und das du vorhin noch nicht erfahren hattest…”

(Chong An Sunim, Abt im Zen „Tempel des Ursprünglichen Lichts” http://www.wonkwangsa.net/en)

https://www.youtube.com/watch?v=DX7lIV3HFUk&feature=youtu.be&list=UUjfA49FGMP6k3oc9rxViCqA

Das große Dharani Mantra:

Az Új Kezdet

2014. december 29. hajnali 2.43

Nos, azt mondták, ezen az éjszakán el lehet kezdeni írni, beszélni… Hát, lássuk!

A csillagállások kedvezőek hozzá, ihletettséget adnak, és segítenek közvetíteni az Isteni gondolatokat a Föld felé…

Erre várok évek óta…

36 évvel ezelőtt volt egy kislány, aki kapott egy lúdtollat… Ez annyira elbűvölte, hogy fogott egy köteg írólapot és egy üveg fekete tust, és írni kezdett… Egy idő után mintha már nem is ő írt volna, a tollából szinte magától jöttek ki a gondolatok, és formálódtak kerek egésszé, addig, amíg a saját maga számára feltett kérdése, problémája meg nem oldódott, írás közben választ nem kapott rá…

Sok szép, értékes írás született, amiket soha nem mert senkinek megmutatni…

Az íróasztalfiókban hevertek… Viszont az írás örömét, élvezetét megtapasztalta, önálló világ tárult fel előtte, saját belső világa, amely egybeért a természettel, a növényekkel, sziklákkal, kövekkel, vízzel, napfénnyel és a csillagokkal…

Az emberek közül kevesen voltak, akik értették volna mindezt… Így nem is beszélt róla senkinek…

De lelke mélyén élő kapcsolatban volt a mindenséggel…

Később, felnőtt éveiben mindig ezt a kapcsolatot kereste, a „felnőtt” világban azonban ezt nehéz volt fellelni… Néha, némely szempárban, némely hangban, egy ideig megtalálta, vagy megtalálni vélte, de ezek mindig csak időleges élmények voltak…

Aztán más tapasztalatok jöttek. Hosszú évekig.

Az írás, a szó általi közvetítés azonban mindig a szenvedélye maradt…

Nos, most itt vagyok, és várok… Várom, hogy „valamely tértelen térből újra titokzatos áramok érkezzenek felém, lassan, észrevétlen átsuhanjanak a küszöbön, ahol szavakká formálódnak bennem, és leírom őket” – mint régen…

Itt vagyok és várok… Várom, hogy szellemi testvéreim, otthonom követei üzenjenek, sugalljanak, hogy szavaimmal formát adhassak energiájuknak, szeretetüknek, amely meg akar nyilvánulni szeretett Földem felé!

Formába önteni, manifesztálni, megnyilvánítani itt, a látható valóságban a láthatatlan világok üzenetét, szeretet-hangjait…

Karácsony a legjobb kezdés erre…

Hiszen egyetlen vallásunk, egyetlen utunk van, az pedig a szereteté...

Sokáig talán nem éltem „jól”, mert nem önmagamat éltem…

Bár akkor is mindig, mindenben valamilyen módon a közvetítést akartam megélni, gyakorolni…

Sőt, annak egyik legmagasabb szintjét is megtapasztaltam, az anya-gyermek közti kommunikációban, mielőtt megszültem a fiamat… - és azóta is, folyamatosan…

Régen folyamatos beszélgetésben voltam a füvekkel, vizekkel, növényekkel, fákkal…

Most talán újra itt az ideje…

Készen állok….