„Szeresd önmagadat!”
„Szeressük az embereket, de ahhoz először önmagunkat kell
szeretnünk!”
- sokszor halljuk,
szinte ömlik ez a frázis a mai spirituális világban, mindenféle formában,
fórumon…
De mit is jelent önmagunkat szeretni? Hogyan is
szerethetné önmagát éppen az, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá, mert „maga
alatt van”, kétségbeesett, elhagyták, magányosnak érzi magát?
Ilyenkor ez a mondás, ez a tanács szinte arculcsapással
ér fel, hiszen az illető éppen erre nem képes… Éppen gyenge, erőtlen hozzá,
energiái a béka feneke alatt vannak…
De még egy „átlagos”, hétköznapi tudatállapotban lévő
ember esetében sem nagyon világos, HOGYAN is szerethetné önmagát!
Az a helyzet, hogy ahhoz már meg kell tudnunk tenni egy
nagyon fontos lépést:
el kell kezdenünk „kívülről” látni magunkat, kicsit „felülemelkedni”,
kiemelkedni az épp ránk boruló érzelmi hullámokból, vagy épp érzelmi sivatagból…
„Meg kell kettőződnünk”, rá kell ébrednünk, hogy
önmagunkat csak úgy tudjuk szeretni, ha kicsit kiemelkedünk önmagunkból,
eltávolodunk az adott helyzettől…
DE! Itt szoktak jönni a félreértések!
Hogy azzal a „kis”, mindennapi énünkkel akarunk,
próbálunk meg „szeretni” egy nála nagyobb, akár végtelen kiterjedésű valamit,
amit mondjuk „Nagy Énnek” vagy „Önvalónak”, esetleg „Tudatnak” nevezünk…
Azzal az énünkkel, akit – úgy gondoljuk – jól ismerünk,
hiedelmeink, viselkedésmintáink, gondolataink, érzelmeink gomolygó
összességével, „akit” önmagunkként számon tartunk…
Pedig az nem mi vagyunk…
Itt szükséges egy felismerés… vagy legalábbis el kell
kezdenünk „gyanakodni”, hogy mindez nem mi vagyunk. A legtöbb embernek szüksége
van ezen a ponton valamire, hogy ne ijedjen meg ettől a felismeréstől. És kell
egy fogódzó, hogy ha nem ez vagyok, akkor mi felé is tapogatózzak…!
Mi/Ki is vagyunk mi? Ki vagyok én?
Ilyenkor jó, ha van legalább valamilyen kis hit-csíránk,
valami személyes hitünk, legyen az Isten, az Univerzum, vagy akármilyen felsőbb
erő, amiben hiszünk, vagy hittünk egykor, vagy szeretnénk hinni!
Gyerekként a szív igazságában éltünk… Ha erre tudunk
emlékezni, az is elég… Valamit fel kell idéznünk magunkban, ami felé
továbbléphetünk!
Csak ha ezt a továbblépést meg tudjuk tenni (sokszor
évekbe telik…), akkor kezdünk közelebb kerülni ahhoz, Ami/Aki valójában vagyunk…
Mondják, teremtsünk kapcsolatot „Felsőbb, Nagyobb
Énünkkel”…
Én azt mondom, ne kapcsolatot teremtsünk, mert ezzel csak
tovább mélyítjük a kettő között a szakadékot! A „kapcsolat” feltételez két
felet, amelyek között létrejön… És feltételezi azt, hogy mi a "kis én" lehetünk csak, aki a "Nagy Testvérrel" kapcsolatot létesít!
A titok nyitja az, hogy váljunk Az-zá! Amikor elkezdünk
tágulni, elkezdjük érezni, hogy valami sokkalta nagyobb vagyunk, mint amit
magunkról előzőleg hittünk, akkor jó úton vagyunk…
Amíg nem azonosítjuk magunkat Az-zal, addig nem tudjuk
önmagunkat igazán szeretni… A valódi, Nagy Önmagunk képes a „kicsit”
szeretetével körülölelni, átjárni, megbocsátani, védelembe venni… magához
emelni – és végül magába olvasztani…
Mert nem földi lények vagyunk, akik spirituális
tapasztalatot akarunk szerezni, hanem hatalmas, végtelen szellemi-lelki
lények, akik földi tapasztalatot szeretnének.
Erre a váltásra, nézőpont-váltásra van szükség, önmagunk
áthelyezésére Önmagunkba, ahhoz, hogy megtapasztaljuk, mit jelent „szeretni
önmagunkat”.