2018. április 1., vasárnap

Jézus A Könyv - Feltámadás




„És egyszer csak ott volt a római, akit Kánaánban láttam először. Simon odament hozzá. A római felismerte. Miután beszélt vele, Simon intett nekünk, hogy menjünk oda hozzá. Mária, János, Mária Magdaléna és én odasiettünk. Itt, mintegy hetven méterre a helyszíntől, hirtelen egy dörgést hallottunk, mely átjárta minden porcikánkat! Mária Magdaléna ismét összecsuklott mellettem. Nem tudom, melyik volt hangosabb, a kiáltása, vagy a szögekre mért ütések, melyekkel Jézust a keresztre feszítették.

Simon így szólt: „A római beváltja Jézusnak tett ígéretét. Megengedi, hogy hozzá menjünk és vele legyünk.” A római, akit annak idején Kánaánban láttunk először, lezárta az utat és átengedett minket oda, ahol Jézus keresztjét kötelekkel felállították. Így szólt: „Nem engedhetlek közelebb benneteket. Kérlek, maradjatok itt. A védelmem garantálja számotokra, hogy itt maradhattok.” Ránéztem: „Te hiszel benne!” „Hiszek, és szégyellem magam a népem miatt. De a kezem meg van kötve. Az egyetlen, amit tehetek, hogy így védelek benneteket és elzárlak a tömegtől, hogy vele lehessetek.” Ő volt a testőrünk, meg kellett állnunk pár méterre a Messiástól. Jézus egészen egyedül volt, senki nem ért hozzá a halál-szolgákon kívül. Letérdeltem, Mária ugyanígy tett. Láttuk, ahogy ott függ a kereszten. Imádkoztunk Istenhez, az Éghez, ahonnan hozzánk érkezett. Arimatiai József félrevonta a rómait, és valamit megbeszélt vele. A római bólintott. Hirtelen Magda emelkedett mellettem oszlopként, és így szólt: „Nemsokára szükség lesz a tudásunkra. Mirjam, felejtsd el, amit itt látsz! Hívd elő belső isteni erődet! Emlékezz arra, amit az esszénusoknál tanultál! Még semmi sincs megpecsételve. Isten csodái még velünk vannak!” Ebben a pillanatban egészen csöndessé és nyugodttá váltam. A kereszten függő Jézus képe megváltozott. Simon csak állt és csöndesen nézte Jézust. A szeretet áramlott kettőjük között.

Sajátságos módon már nem az embert láttam, aki a kereszten függött, hanem isteni ereje teljében láttam őt! Mögöttünk már nem volt senki más, a rómaiak mindenkit visszaszorítottak. Együtt voltunk vele sorsának eme hegyén. A hetedik órában Jézus hirtelen hangosan így szólt: „Uram, a Te kezedbe teszem lelkem. Elvégeztetett.” Ekkor feje félrebillent, mi megijedtünk. Csaknem megállt a szívverésem, de Magda kézen fogott. Csak rázta a fejét és azt mondta: „Várd ki a végét.” Arimatiai József jelt adott a rómainak. Ez a római, aki minket védett, odament Jézushoz és lándzsáját egy átitatott szivacsot tűzve a végére, a bordái közé döfte. Majd hangosan kihirdette: „Halott.”

Arimatiai József határozott pillantást vetett ránk. A többi kereszten függők még nem haltak meg. Jézus csodálatra méltóan gyorsan bevégezte, és ebben az órában elsötétült fölöttünk az ég. Halálos csönd hatolt ebbe a szférába, amely Jézust és bennünket körbevett. Nem létezett többé reális idő. Arimatiai József szólt: „Simon, ahogy megbeszéltük!” Simon Máriához és hozzám fordult: „Arimatiai József megpróbálja keresztülvinni, hogy Jézus testét minél előbb levegyék a keresztről. Be fogja vetni a kapcsolatait. Jézust minél előbb Arimatiai József családi sírboltjába kell vinni. József azt fogja kérni, hogy a holttestet ebbe a sírbolba helyezhessük.” Simon ránk nézett, és folytatta: „Jézus nem halott. Még él. Gyertek, most cselekednünk kell!”

Elhagytuk ezt a helyet, és Simon egy másik, a sírbolt közeli helyre vitt bennünket, ahol így szólt: „Itt várjatok! Nem szabad, hogy lássanak benneteket, nőket!” Megkérdeztem: „Simon, mit terveztek?” Így válaszolt: „Még semmi nincs véglegesen megírva. Mindent meg fogunk tenni, amit csak lehetséges. Érzem, hogy Jézus még él!” „De hiszen a római a bordái közé szúrt!” Simon rámnézett: „Az altatószer volt. Nem tanultunk éppen elég hosszan az esszénusok nagy mágusainál, te is, hogy tudjuk, mi mindent meg lehet tenni az emberi testtel? Most egyedül hagylak benneteket. Meg kell tennem a szükséges előkészületeket!”

Amikor visszajött, előadta: Gyertek! Arimatiai József elérte, hogy Jézust levegyük a keresztről! El tudta hitetni a papokkal, hogy halott, és kérte, hogy holttestét adják ki nekünk.” Visszatértünk a kereszthez, a római pedig segített nekünk egy másikkal együtt, akit odarendelt, a keresztet leengedni. A halottnak tűnő Jézust óvatosan leengedték a földre, mi pedig együttesen levettük őt a kereszről. A római nagy lélekjelenléttel és tetterővel cselekedett. Jézust egy hordágyra tettük, Simon megérintette és így szólt: „Még van benne élet!” Mária magához vonta az élettelen testet és elárasztotta teljes szeretetével! Akkor Simon szólt: „Gyertek, most cselekednünk kell!”

Nagyon óvatosan a hordágyra helyeztük, és a római segített nekünk Jézust Arimatiai József sírboltjához vinni, amely a domb mögött volt található. Két őrt odarendelt, és így szólt hozzájuk: „Ti fogtok hivatalosan felügyelni arra, hogy ezt a sírt senki ne zavarja meg.” Amint Jézust vittük, észrevettem, milyen különös sugárzás áradt a testéből, úgy tűnt, nem lélegzik, nem létezik, mégsem tűnt halottnak! A sziklasírboltba fektettük őt, a római pedig elrendelte a két katonának, hogy menjenek le és adják hírül a helytartónak, hogy a Názáreti halott. Ő itt marad, mondta, és őrködik, hogy a család nyugodtan búcsút vehessen. A két római őr elment, ő pedig ott maradt, de tapintatosan félrevonult tőlünk.

Arimatiai József ekkor így szólt: „Nos, itt az ideje, hogy most mindnyájan megmutassátok, mit tudtok!” A sziklasírboltba előzőleg gyógyfüveket és balzsamokat készített oda. Először is óvatosan megitatott Jézussal egy italt, és mi hirtelen megértettük, miről van szó. Elég hosszan tanultam az esszénusoknál ahhoz, hogy tudjam, mire vagyunk képesek: az embert tetszhalálba küldeni, majd a mérget egy itallal ismét eltávolítani a testből. Tudtam, mit itatott meg vele Arimatiai József.

Jézus hányni kezdett, remegett a görcsöktől. Szemünk előtt tért vissza testébe az élet, de még gyenge volt és ájult. De velünk volt! Egész lénye megint velünk volt. Mindegyikünk bevetette legnagyobb gyógyító erejét, hogy megtegyük a magunkét, meggyógyítsuk őt, visszaállítsuk légzését és visszaadjuk neki az életet. Magda hihetetlen volt! Jézus egész testét végigsimította, mire minden sebe és horzsolása elkezdett összezárulni, beforrni. Mária emlékezett esszénus gyógyerejére. Szinte emberfeletti erővel dolgozott Jézus testén. Én beléptem istentudatosságomba, és megtettem a részemet, hogy tagjaiba újra erő költözzön. Végül ott volt Simon, aki addig tartotta sebeit, amíg szinte teljesen összezárultak és csak kis forradások maradtak.

Jézusba csaknem teljesen visszatért az élet. Nyugodtan lélegzett, de még nem tért magához. Ekkor, miután emberfeletti erővel elvégeztük munkánkat, együttes erővel lezártuk a sziklasírboltot. Arimatiai József így szólt őrünkhöz, a rómaihoz: „Most már őrizheted a sírt. Elbúcsúztattuk és hagyományainknak megfelelően bebalzsamoztuk a testet.” Nem sokkal később a másik két őr visszatért, és elmondták, hogy elvitték a hírt a helytartónak. Római barátunk elrendelte: „Most átvehetitek itt az őrséget. Majd leváltalak benneteket!” Intett, hogy ideje elhagynunk a sírt. Azt hiszem, nem tudta, mit cselekedtünk, mégis teret adott ehhez számunkra. Arimatiai József megbeszélte vele az őrségváltás óráját, majd elmentünk onnan.

József így szólt hozzánk: „Most fontos, hogy amikor hazatérünk, úgy tegyünk, mintha semmi nem történt volna!” Simon hozzáfűzte: „Jézus most aludni fog. Az isteni erők által teste regenerálódik, éjjel pedig ismét itt találkozunk. Addigra már magához kell térnie.”

Visszamentünk a házba, ahol mindenki teljesen levert volt. Senkinek nem beszéltünk arról, amit végeztünk, abban a hitben hagytuk őket, hogy Jézus halott, majd kissé megpihentünk.

Pár óra múlva Simon újra felkeltett és szólt: „Gyere, mennünk kell!” Senki nem kérdezte, hová megyünk, mi pedig kiléptünk a házból Mária Magdalénával és Magdával, és ismét a sziklasír felé vettük az irányt. Arimatiai József azonban nem volt ott. A római már leváltotta őrködő katonáit, ott állt és őrködött a sírnál. Megpillantott bennünket és így szólt: „Nem tudom, mi folyik ebben a sírboltban, de azt hiszem, nem is akarom tudni.” Simon megkérdezte: „Gyanút fogott a két őr?” „Egy pillanatra igen”, felelte, „de nem elég intelligensek, hogy valóban rájöjjenek! Lehet, hogy egy csinos summát kéne adnotok nekik, és úgy kéne tennetek, mintha azt köszönnétek meg ezzel, hogy még egyszer odamehettek a sírhoz.” „Hol vannak most?” „Kissé odébb küldtem őket, és azt mondtam nekik, a család bizonyára nagyvonalúan meg fogja köszönni, ha még egy kis időt tölthetnek a halottal.” Simon pénzt adott neki, ő pedig elment. Egyedül maradtunk, de Arimatiai József nem jött. Egy kis örökkévalóságnak tűnt a várakozás, míg végre hirtelen föltűnt.

„Mi történt?”, kérdezte Simon. „Nem tudod elképzelni, mit műveltek velem! Amikor visszamentem, a főpapok együttes erővel egy terembe hurcoltak és bezártak. El akartak zárni engem.” „Hogyan szabadultál ki?” „Amikor elmentek, a kapu hirtelen szétrepedt, én pedig szabad emberként hagyhattam el a helységet. Ezért érkeztem késve.” Simon csak nevetett. „Gyere, most gyorsan kell cselekednünk!” Együtt elgördítettük a követ, és Arimatiai József még egy italt adott Jézusnak, ő pedig ismét magához tért. Ott voltunk. Mária, Mária Magdaléna, Simon és én – mind jelen voltunk, amikor visszatért a halálból az életbe!

Jézus kinyújtózott, majd felült. Nem ugyanaz volt többé. Feltámadt, és mosolygott. Mindannyian utat engedtünk neki, amikor kilépett a sírból. Simon tiszta ruhát hozott neki, ő felvette ezeket, aztán ott állt előttünk, szó nélkül. Mária Magdaléna hozzá akart lépni, de ő csak ránézett: „Ne érints meg. Ne köss engem. Nem ugyanazt találod, akit hagytál.” Simon nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot: „Legjobb, ha elhagyjuk ezt a helyet!”

Simon segített Jézusnak menni, még túl gyenge volt. Hogy ne ismerjenek fel, egy nagyobb ívet tettünk a város körül és kerestünk egy titkos utat Arimatiai József házához. Később azt hallottam, hogy az őrök, amikor visszatértek és megtalálták az üres sírt, annyira hagyták magukat elvakítani a rómaitól, hogy azt hitték, elloptuk a holttestet. Hogy ezt a blamázst eltussolják, a katonákat még a főpapok is megvesztegették, hogy egész Jeruzsálemben azt meséljék, elloptuk a holttestet, de a főpapokat már nem érdekli, hogy megtalálják. Így legalább elsőre be lettek tömve a szájak és a gondolatok elterelődtek tőlünk.”


Durga Holzhauser - Frank Eickermann: Jesus Das Buch


Jézus A Könyv
részlet a 'Keresztrefeszítés és Feltámadás' c. fejezetből
Ford.: Hegyessy Mária







2018. március 20., kedd

Átadni az irányítást





Jó, igen, tudom, hogy minden kis és nagy tettem, gondolatom és kimondott szavam befolyásolja az Univerzumot, nyomot hagy benne és hatással van az egész világegyetemre, a közös tudati mezőre, ezáltal a többi emberre…

Tudom, hogy emiatt meg KELL találnom azt a tevékenységet, minden pillanat helyes cselekedetét, és általánosságban is azt a feladatot, amiért ide születtem, amivel helyesen, a magam boldogságára és másoknak is üdvösségére tudok létezni…

Mintha olykor tudnám, sejteném is, hogy mi ez, máskor meg olyan nehéz…
Mintha csak kerülgetném, találgatnám…, mintha kicsúsznék az időből…
Pedig tudom, hogy az időből nem csúszhatok ki. Ilyen nincs. Az történik, aminek történnie kell, arra és olyan ütemben jövök rá, amire és ahogyan kell, visszanézve minden pont úgy illeszkedik majd az utamba, ahogy kell(ett)…
De mégis, olykor olyan, mintha már évtizedek óta csak lassított felvételként „rohannék” a célom felé, törpe-lépésekben…

Tudok pár dolgot. Például, hogy számomra a legfontosabb a szabadság. És hogy a szeretet nem egy érzelem, hanem a Világegyetem és a mi kis itteni világunk fenntartó ereje, energiája… A végső cél ez, ezt is sejtem. Azért vagyok itt, amiért talán mindenki, hogy eggyel több lény legyen a Földön, aki szeret! A szabadság ennek éléséhez kell! Úgy és akkor szerethessek, ahogy és amikor nekem ideje van, ahogy nekem helyes!

Arra is rájöttem már, hogy a dolgoknak több szintje létezik.
Itt, a földi szinten szükséges néhány korlátozás, de ez semmit nem változtat azon, hogy a szeretetemet bármikor, saját döntésből, akaratból ki tudom terjeszteni a saját szívemből! Az ott lakozik. Szabad akaratommal döntök úgy, hogy a szívemre koncentrálok bármilyen helyzetben, és azzal aktiválódik is az az energia…
Szeretem, ha onnan nyilvánulhatok meg. A szívemből. Egyre inkább ezt szeretném.
Mert az tűnik igaznak, megfelelőnek számomra.  Itt a Földön ez viszont már nem természetes… Elfelejtettünk érezni, érzékelni is olykor… A testi, érzékszervi érzékeléseken át vezethet út az érzések felébredéséhez bennünk! Csak gyakorolni kell! Érdekes érzés, amikor rájövünk, hogy tényleg létezik a csak úgy, önmagáért érzett öröm és szeretet! Amit a jóga „tárgy nélküli szeretet”-nek hív… J

Mi is lenne tehát itt a feladat…? Talán, ha azt csinálnám végre, amihez értek, amire vágyom, és írnék… A szívemből írnék, azt, ami jön, amit „küldenek”… Mint régen. J Akkor valahonnan érkeztek a gondolat-szerűségek, átsuhantak egy „küszöbön”, és gondolattá, majd rögtön szavakká váltak bennem…  Leírtam őket… Ezt szeretném. Úgy érzem, most is megy… J

Szeretném, ha mindenki tudná, érezné, hogy csodálatos lények vagyunk…! Hogy a testünk minden egyes sejtjében ott hordozzuk az örökkévalóságot, és amikor egymáshoz érünk, ezer meg ezer Univerzum érintkezik bennünk! Amikor ölelkezünk, ezer meg ezer Világegyetem öleli egymást…
Hogy ezt minden gyerek tudja még, és ha el is felejtjük időközben, a bennünk rejlő gyermek most is tudja! Sok fájdalom, csalódás miatt elzárkózunk magunkban ez elől, és csak megyünk bele a fizikai világba, tesszük a „dolgunk”-nak vélt dolgot, ami valójában sokszor egyáltalán nem az, amit tennünk kellene! Ezek a „tevések” csak arra „jók”, hogy elfedjük általuk magunk elől a valóságot: annak valóságát, hogy isteni lények vagyunk, jelenleg földi testben. És nem írom azt, hogy földi testbe „zárva”, mert a test nem zárka, nem börtön! Hanem tényleg érdemesebb templomként tekinteni rá! Egy csodálatos, különleges, összetett rendszerként, aminek a működése valóban egy csoda! De mi irányítjuk, nem más! A bennünk élő isteni szikra, vagy felsőbb önmagunk, akárhogy is nevezzük, de az a részünk, ami nem anyagi. Ő az irányító. Ő vagyunk valójában…

A materialisták is könnyen beláthatják ma már ezt, hiszen olyan, hogy matéria, anyag, önmagában nincs… Bebizonyosodott, hogy a legkisebb anyagi egységként ismert részecskék között is van még valami, ami a tudósok számára is rejtély, van még ott valami, „sejtek közti tér”, ami hol anyagi, hol energia-természetű, aminek a tulajdonságai nem férnek bele a fizika világába… Párhuzamos jelenlétek egy időben több helyen, láthatatlan egymásra hatások, a kísérletet végző ember személyes hatása a kísérlet eredményére, stb. stb.

Nem beszélve az érzelmekről, érzésekről… Ezeket a materialisták is érzik…, nem ? J Hogyan magyarázhatók akkor? Mi az, hogy érzés? Hol van ez az anyagi világban? Hogyan magyarázzák??
Az érzéseket a gondolataink okozzák, hozzák magukkal, vagy pedig a tudattalan tartalmaink, melyek valamiért egy adott helyzetben épp aktiválódnak… Az érzéseink az összekötő kapocs fizikai testünk és nem fizikai részünk között…

De ha néha sikerül kiüresítenünk az elménket, megérezhetünk valamit abból, mi van emögött…
Hogy képesek lehetünk tudatunkat olyanná tenni, hogy vele irányítani tudjuk érzéseinket, gondolatainkat… De furcsa dolog ez az irányítással… Nem úgy irányítjuk ezeket, mint ahogy talán elsőre képzelnénk… Nem parancsolunk nekik… Éppen ellenkezőleg, mindez valahogy az önátadással, a bizalommal függ össze… Amikor hajlandóak vagyunk egy kicsit elengedni a kontrollt önmagunk, az életünk felett és legalább feltételezni, hogy lehet ott még valami nagyobb összefüggés az elménkkel beláthatón túl, ami irányít, amibe beleilleszkedik minden a világon…

Ennek átadni az irányítást, önmagunkat, az életünket hihetetlen nagy lépés, nem is megy általában egyszerre, hosszú évek, életek mennek rá sokszor, hogy ezt megtegyük…
De van egy pont, ha már többször sikerült, amikor a mennyiség átbillen, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy megtörténik… Hogy fejet tudok hajtani, és azt tudom mondani belül: legyen meg a Te akaratod! Legyen egy az én és a Te akaratod! Akármit, akárkit is értünk ezen a „Te”-n… Istent, az Univerzumot, bárhogy nevezzük is!
Ha el tudom hinni, illetve sokkal inkább: egyre inkább bizonyossággá válik bennem, hogy az Élet, az Univerzum, Isten gondoskodik rólam… Nem kell félnem, nem kell mindig mindent kézben tartanom…, legalábbis nem elmével… És akkor feltárul lassanként egy másfajta, csodálatos működési módja az Életnek, a Világnak, a Világegyetemnek! Amiben minden mindennel összefügg, nem pusztán ok-okozati összefüggések vannak, nem pusztán logika, hanem egy szövevény, egy csodálatos, élő organizmus, aminek mi is a részei vagyunk…

Amint pedig hozzáférhetővé válik számunkra ennek megtapasztalása, egyszerre kezdünk mindent másképp látni! Rájövünk, hogy mit jelent az, amikor régi tanítások azt mondják, ahová irányítod a figyelmedet, oda megy az energiád… Vagy mi az, hogy a szívünkkel látunk valójában…

És hogy például bármikor tudatosan úgy dönthetek, hogy most pedig a szívemre koncentrálok, és abban a pillanatban már érzem is, hogy onnan kiárad a szeretet, a boldogság vagy a hála érzése, és minden egyes sejtemet eltölti, majd pedig tovább áramlik rajtam keresztül és mindenbe beleárad, amivel érintkezem, amivel körül vagyok véve… J
Hogy ilyen módon megváltoztathatom a hozzáállásomat dolgokhoz, helyzetekhez, emberekhez, és ezt ők is érzékelik, ennek hatására ők is változnak, és sokminden egészen másképp történik, mint egyébként történt volna…

Ekkor megértjük, hogy mit is jelent az, hogy magunk alakítjuk a valóságunkat, a világunkat!

Hát ilyen messzire vezet egyetlen sugallat, ösztönzés, amit követ az ember…

És az „Angyalok Városa”…





2018. január 30., kedd

Az életfeladat megtalálásának jelentősége





2017. szeptember 17., vasárnap

Énidő, szeretet-kupola, és cicák... :) / Ich-Zeit, Liebeskuppel und Katzen... :)




Az egész hétvégét magamra szántam, önmagam kényeztetésére, olyan dolgok csinálására, amire már rég nem jutott időm a városban...
A kertemben voltam, metszettem, fügét, diót és paradicsomot gyűjtöttem be, hosszan beszélgettem telefonon ill. messengeren a legjobb barátaimmal, a cicáimat kényeztettem (ill. hagytam magam általuk kényeztetni :)), kisétáltam a Balatonpartra és csak csodáltam az ég és a víz fényeit, sokat fotóztam :), és feltettem őket az oldalamra :), bicikliztem egyet az őszi utcákon, megnéztem barátaim házait, sütöttem magamnak ebédet, sokat ültem a világos verandámon, amit úgy szeretek és csak bámultam ki a kertembe! Este hallgattam az eső hullását és a dörgés-villámlást is..., fűtöttem, jó meleget csináltam a házban..., néztem a fakopáncsot és a mókust, ahogy a kertemben dolgoztak, :), megcsodáltam a napfény csillogását eső után a még mindig csodás virágaimon..., meghallgattam néhány videót, meditációt, előadást, amiket már rég akartam, ma reggel pedig hosszan ültem és kapcsolódtam a kertemet védő őrangyalokhoz, valamint a Földanyához, és egy nagy szeretet-kupolát építettünk fényből a kertem-házam fölé, amely szépséges, eleven, megindító erővel vibrál és a Föld felől is táplálva van!
Azután elment az internet. Tudom, hogy miért! Azért, hogy végre elolvassam azokat a fontos szövegeket, amelyeket egy ideje már akarok, és amelyekhez NEM KELL internet! ;)

Szép hétvégém volt! :) Nektek milyen volt?? <3




Ich habe das ganze Wochenende alleine mir selber gegönnt, ich habe mich verwöhnt, habe Dinge gemacht, wozu ich in der Stadt lange nicht mehr gekommen bin, sie zu tun…
Ich war in meinem Garten, habe einen Strauch geschnitten, Feigen, Nüsse und Tomaten eingesammelt, lange mit meinen besten Freunden am Telefon und Messenger gesprochen, meine Katzen verwöhnt (bzw. habe mich von ihnen verwöhnen lassen J), bin zum Strand am Plattensee hinausspaziert und die Lichter des Himmels und des Wassers bewundert, habe viele Fotos gemacht und sie auf meine Seite gepostet J, bin mit dem Fahrrad auf den herbstlichen Straßen entlang gefahren, mir die Häuser meiner Freunde angeschaut. Ich habe mir Mittagessen gebacken, bin viel auf meiner geliebten Veranda gesessen und nur so in meinen wundervollen Garten hinausgeguckt... Am Abend habe ich dem Fallen des Regens und dem Donnern zugehört und den Blitzen zugeschaut… Ich habe eingeheizt, schön warm im Haus gemacht, … hab den Specht und das Einhörnchen beobachtet, wie sie im Garten arbeiteten…, hab das Strahlen des Lichts auf meinen immer noch wunderschönen Blumen nach dem Regen bewundert, habe mir einige Videos, Meditationen, Vorträge angehört, die ich schon seit langem wollte, und heute früh hab ich lange gesessen und mich mit den Schutzengeln meines Gartens und Mutter Erde verbunden… Wir haben gemeinsam eine riesengroße Kuppel aus Liebe überhalb meines Gartens und Hauses aus Licht erbaut, die mit einer schönen, lebendigen und rührenden Kraft vibriert und auch von der Erde her genährt ist!
Dann ging das Internet weg… Ich weiss, warum J: damit ich endlich die wichtigen Texte lese, die ich schon seit längerer Zeit möchte, und wozu es KEIN INTERNET gebraucht wird! J

Ich hatte ein wunderschönes Wochenende! Wie war eures? <3




2017. január 18., szerda

Nyelvi és nyelven túli gondolatok Anita Moorjani kapcsán

Néhány csodálatos felismerésre tettem szert a nyelv kifejező erejével kapcsolatban, Anita Moorjani beszámolóit nézve-hallgatva az utóbbi két napban…





Anita Moorjani évekig tartó súlyos rákbetegség végsőnek tűnő fázisában, egy kórházban kómába került, amelyből nem jósoltak számára felépülést az orvosok, családjának azt mondták, már csupán pár órája van hátra. A kóma ideje alatt Anita csodálatos halálközeli élményben részesült, melyről több, az interneten látható-olvasható videóban, valamint könyvében is beszámol ("Dying To Be Me", "Meghaltam, hogy önmagamra találjak", Bioenergetic 2016).

A kómából harmincegynéhány óra után felébredt, a rákos daganatai 4 nap elteltével 70%-kal zsugorodtak, majd néhány hét múlva a ráknak nyomát sem lehetett megtalálni a szervezetében.
Azóta is jól van, egészséges, de ezen túlmenően az egész élete, felfogása a dolgokról megváltozott.
A története, üzenete sokhelyütt látható-olvasható a neten, nem ismétlem el. Lényege az, hogy mi magunk a feltétel nélküli szeretet vagyunk, amely nem ismer határokat, mindannyian egy közös tudatban osztozunk, és amikor ezt tudatosítjuk magunkban, megtapasztaljuk, a fizikai testünk és annak tapasztalatai is ehhez igazodnak, követik e felismerésünket – vagyis kigyógyulhatunk a legsúlyosabb betegségekből is.

Anita számomra legmegragadóbb üzenete – ahogyan ő fogalmaz - „We are amazing, magnificent beings, at our core that’s what we are: amazing, magnificent, spiritual beings, who are supposed to live our truth and express who we are”.

Vagyis: „Bámulatos, nagyszerű lények vagyunk, ez az, ami bensőnk legmélyén valóban vagyunk: bámulatos, nagyszerű, spirituális lények, akik azért vagyunk itt, hogy saját igazságunkat éljük, és kifejezzük, kik is vagyunk valójában.”

Napok óta forgatom a fejemben, szívemben ezeket a csodálatos mondatokat, nem utolsósorban annak az egyszerű, szuggesztív és rendkívüli kifejezőerőnek köszönhetően, amellyel Anita Moorjani kimondja őket…

Ahogy forogtak a fejemben az angol és magyar kifejezések, egyszer csak rádöbbentem valamire…

De ehhez még elöljáróban annyit, hogy a vele folytatott beszélgetésekben rendszerint szó esik arról is, milyen nehéz a fizikai világunk nyelvével kifejezni azokat az élményeket, igazságokat, amelyeket „a másik oldalon” átélt, tapasztalt… Hiszen a nyelvünk, földi kifejezőeszközként, s az elménk eszközeként nem képes „befogni”, átadni mindazt, ami az elmén, az anyagi világunkon túl van…
Anita mégis mestere ennek, és a nyelv eszközeivel csodálatos módon járja körül – szó szerint körüljárja – a megragadhatatlant. Egy helyütt arról is beszél, megfigyelte, a mai világunkban a nyelvet nem arra használjuk, amire kéne, hogy kifejezzük vele, amit érzünk, hanem épp ellenkezőleg, igyekszünk vele elleplezni azt.

Nos, korábbi, nyelvvel kapcsolatos, illetve filozófiai tanulmányaim gyakran arról szóltak, hogyan is lehet a nyelvvel, mint kifejezőeszközzel megközelíteni a legfelsőbb igazságot. Erre a romantika korában kialakult irodalmi műfaj, a „töredék” műfaja jelentette számomra a legjobb példát, amelyben a német kora romantika költői – Friedrich Schlegel, Novalis – arra tettek kísérletet, hogy a konkrét kimondott szavaik, mondataik közti térben felsejlő Igazságot felmutassák, a nyelv, a költészet, a töredék mint műfaj eszközével szinte szó szerint „körüljárják”…

Mint amikor a kínai tusrajzot nézve, a fekete ecsetvonások negatívjában, a papír fehéren hagyott részén a negatívban, forma nélkül megmutatkozik valami, ami valójában a rajz lényege…

Anita Moorjaninak különleges tehetsége, képessége, hogy a szavak, a nyelv segítségével, a kimondott, kimondható segítségével utaljon arra, ami kimondhatatlan, a lényegre, az esszenciára.

A nyelvi felismeréseim pedig ezzel kapcsolatban két angol szóra vonatkoznak, illetve ezeknek magyar megfelelőire is. Az egyik a „being”, „lény”, szó, a másik az „express”, „kifejez” szó.
A nyelv olykor mégis fantasztikus módon közelebb visz a lényeghez, a kimondhatatlanhoz:

„We are amazing, magnificent beings…” - „Bámulatos, nagyszerű lények vagyunk…”

Mik is vagyunk valójában? Be-ings. Az angol a létigével, egy igével (igéből képzett főnévvel) fejezi ki az ember, az ember lényegi mivoltát, mintha csak magyarul azt mondanánk: vagyok. Vagyok aki vagyok… Being. Létezés – ezek vagyunk… A létigével a lét folyamatos áramlásaként nevez meg, „definiál” bennünket, emberi lényeket… A magyar „lény” szó valamelyest visszaadja ezt, amennyiben ez is nyilván a „lét”, „létezés” igéből ered… Tehát nem egy fix főnévvel, hanem egy folyamatot, mondhatni végtelen áramlást jelentő szóval nevezi meg az emberi lények legmélyebb valóságát… Szép… J

A másik az angol „express” – „kifejez” – szó.

„…who are supposed to live our truth and express who we are.”
„…akik azért vagyunk itt, hogy saját igazságunkat éljük, és kifejezzük, kik is vagyunk valójában.”

A magyar „kifejez” szó valójában csak árnyékát adja az angol „express”-nek – ez utóbbit, ha a fenti összefüggésben képileg elképzeljük, úgy néz ki, hogy az emberi lény megpróbálja a nyelvvel „kinyomni”, „kipréselni” , szinte megszülni a szavak közt megbúvó lényeget… Hogy kifejezzük igazságunkat, azt, hogy kik is vagyunk valójában…  Hogy a megformált nyelvvel, szavakkal kipréseljük (tetten érjük) a szavak közti űrből a megformálatlant – mivel hogy kik is vagyunk valójában, azt nem lehet közvetlenül megfogalmazni… nem lehet korlátok közé szorítani, nem lehet definiálni… Csak a létigével kifejezni…

Ex-„ – egy kifelé irányuló mozgást jelöl, „press” pedig kinyomni, kipréselni…

A „kifejez” a fej főnévből eredeztetve, talán egy távoli asszociációval a szülésre, születésre emlékeztet, a fejjel előre ki-jönni aktusára – amely rokon a fenti „kinyomni”, „kipréselni” jelentésével…

Kifejezem saját valóságomat, hogy ki is vagyok valójában… - megkísérlem a nyelv eszközével behívni ezt a valójában megragathatatlan esszenciát az elme, az anyag világába… Ez az, amihez Anita Moorjaninak óriási tehetsége van… Valószínűleg a feltétel nélküli szeretet kegyelme az, ami átsegíti, átrepíti a nyelvi kifejezés nehézségén, és a közös mag-unk, mindannyiunk közös tudatának érzése az, amitől szavai szárnyra kelnek, és lényegünkben érintenek meg bennünket…

Köszönöm… <3


Anita Moorjani, Wayne Dyer, Eckhart Tolle, Deepak Chopra