„…Mária Magdolna eléje térdelt, átnyújtotta neki Sárát, ő pedig ismét nagy gondoskodással karjába vette leányát. Mintha gondolatai csak most formálódtak volna, várt egy keveset, míg meg tudott nyilatkozni számunkra. Végül így szólt: „Nem akarlak tovább váratni benneteket. Ott, ahol most vagyok, nehezemre esik gondolatokat, szavakat formálni.” Nyelt egyet. „Amikor elváltam tőletek, ismét felkerekedtem a szent völgybe. A nagy Maha Baba volt az egyetlen hívás, amelyet követtem. Hegyeken-völgyeken át vándoroltam, úgy tűnt, semmi sem tartóztathat fel, sem idő, sem tér: Atyám örökkévalóságába érkeztem. Kísérőmnek, akit magammal vittem, sikerült elérnie az időtlen Maha Babát. Ekkor kezdődött életem második missziója. Nem tudom számotokra leírni a csend-nyelvet, amelyet Babá-val használtunk. Egyetlen összeolvadás volt ez, létünk egy lett. Ifjú éveimben a tanárom volt. Most egységben voltunk. Egyetlen összeolvadt gondolat. Maha Baba felszólított, hogy társamat, aki idáig kísért, küldjem India földjére. Nem léteztem többé ezen a világon. Egyetlen gondolat sem volt már az én teremben, csöndben ültem lábainál és együtt világítottunk a világokon át, amíg egy nap, hirtelen egy gondolat hatolt el hozzám, amelynek sikerült elérnie engem az egységnek ezen a szintjén.
Ti voltatok ezek, te, Mária
Magdolna, és te Mirjam. Sikerült örökkévalóságomon áthatolnotok, szakadatlan,
szinte kínzó gondolataitokkal, melyekkel rám gondoltatok. Babával, és az örök
szeretet tüzével való egységem közepette, vágyakozásotok elérte szívemet és lüktetett.
Elért hozzám egy kép, és megtudtam, ami korábban rejtve volt előttem, hogy van
egy kisleányom, aki Mária Magdolna ölében életre ébredt. Isten korábban
egyetlen pillanatban sem közölte velem ezt a gondolatot.
Az örökkévalóságból akkor
nem tudtam már, mit jelent ez. Egységemből kiindulva, megpróbáltam kapcsolatba lépni a nagy Maha Babá-val, de ő
hallgatott a tűz egységében. Megpróbáltam elérni az Atyát, és megkérdezni, mi
lenne most misszióm útja: időzzem az egységben, vagy térjek vissza az emberek
közé, közétek. De nem kaptam választ. Amikor régen Palesztínában vándoroltam,
minden lépésem Isten gondolatának egy-egy manifesztációja volt, de keresztre
feszítésem után gondolatom nem különbözött Istenétől. Már csak egyek voltunk.
Nem tudom nektek megmondani, miért.
Elhatározásra jutottam:
tudatosan kiléptem az örökkévalóságból, és útra keltem felétek. Saját
akaratomból akartam hozzátok jönni, és most itt vagyok. Ismét köztetek vagyok. Amikor
ma délután a természetet, az egyedüllétet kerestem, kértem Istent, mutassa meg,
mi a következő lépés, de a trón még nem beszél. Várat bennünket. Engem is.”
Ránézett Sárára, erre a csodálatos lényre, aki a karjában feküdt. Hosszan
kutatott az örökkévalóságban egy gondolat után. Szinte észrevétlenül könnyek
gyűltek a szemébe, amelyek nem evilági könnyek voltak. Lassabban folytak, és
olyanok voltak, mint Isten magjai, melyek a szeméből mint forrásból fakadtak.
Mintha mindannyiunkat megigéztek volna, hiszen szemünk előtt valami csodálatos,
ugyanakkor borzongató történt. A könnye arany volt, és egy örökkévalóságig
tartott, míg arcáról a kis Sárára hullottak. Az idő megállt: „Újra eljöttem,
hiszen olyan rég volt, hogy a szent családok Isten jóakaratában, az ő
harmóniájában éltek. A világok szétválása mindannyiunkat elválasztott
egymástól.”
Még több arany könnycsepp
hullott Sárára: „Jel vagy Te a horizonton. Te, és a te kis fiad” - és rám
nézett. „János a kiegészítő jel a felkelő égbolton. A prófécia, hogy ami
szétválasztatott, ismét egymásra talál. Egykor léteztek Isten színe előtt
egyesült szent párok és szent családok. De ez nagyon régen volt. Azért jöttem
vissza, hogy ezt az ígéretet egy isteni pecséttel ismét meggyújtsam. Égjen
addig, amíg mindenki, akik fájdalmasan elveszítették, ismét a karjaikban
tarthatják egymást. Oly sok Szerető elveszítette, és azóta sem találja egymást.
Oly régóta keresnek, hogy a fájdalom és a vágy, hogy valójában mit is keresnek,
feloldódott a felejtésben. Amikor ma a földi világban találkoznak, sem szemükben,
sem szívükben nem ismerik fel egymást. Oly sok szomorúság telepedett a
világokra. A könnyek tengere elborította a Szeretők közti hidakat, és ők
kölcsönösen elveszítették egymást. Az Atya még nem ad választ a kérdésemre.
Tudom, a horizonton isteni jel emelkedik. Életem hátralévő részében annak
szentelem magam, hogy a törött vázák darabjait megkeressem és újra
összeillesszem. A megváltás későbbi korokban teljesedik majd be.
El se tudjátok képzelni,
milyen szeretet uralkodott egykor Isten Birodalmában! Micsoda szeretet kötött
össze férfit és nőt, a szent kapcsolatok szövetségében! Nekem is el kellet
válnom”, mondta. „Én is elváltam magamtól, hogy a Földön újra önmagamra
találjak”. Itt abbahagyta. Mindannyian keservesen sírtunk, szívünk alig bírta
el Jézus szeretetét. Amiről beszélt, olyan vágyat gyújtott lelkünkben, amely
örök izzásként fénylett szívünkben. „Ma nem tudok többet mesélni nektek”,
mondta. „Köszönöm nektek, hogy újra a jelenlétetekben vagyok.” Ekkor Lazarus
felállt, eléje térdelt és fejét Jézus lábaira helyezte. „Nem, Lazarus”, mondta
ő. „Ne így találjunk újra egymásra. Állj fel! Barátok vagyunk. Örök útitársai
vagyunk egymásnak, külön-külön eredetből folyunk össze. A Földön arra fogjuk
használni barátságunkat és szeretetünket, hogy összekössük, ami széttörött. Új
utakon akarunk járni és minden ösvényen fényt vetünk, hogy kialudjon a
felejtés. Az idők kezdetét fogjuk beharangozni, és ennek mindannyian a részei
vagytok.” Jézus felállt: „Köszönöm, Mirjam, hogy átengednéd nekem a szobádat,
de számomra jelenleg a természet ismerősebb.””
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése