Az egész megnyilvánult élet és benne a tudatos lények azért jönnek létre folyamatosan, mert a meg nem nyilvánult Önvaló rajtuk – mint egy prizma végtelen számú fénytörésén – keresztül megsokszorozva akarja önmagát megtapasztalni, felfokozott intenzitással.
Az emberi élet célja is
az, hogy bennünk önmagát megélje, megtapasztalja az Önvaló, az inkarnációba,
anyagba, egóba merülés szükségszerű „kerülőútját“ végigjárva, újra eljusson
saját Egységéhez, azt felismerje.
Amikor rájövünk, hogy
körülöttünk minden, de minden – a napfényben fürdő fáktól a tapéta repedéséig –
kizárólag azt a célt szolgálja, azért van, hogy rajta keresztül eljussunk az
Önvalóra, az Isteni Szépségre történő ráébredésig, amikor megértjük és
tudatosítjuk, hogy a körülöttünk lévő világ egésze, annak minden formája elménk
kivetítése, és azáltal, hogy elménket elcsendesítjük, mindez egyre elhalványul
és egyre erősebben átsejlik rajta a formákon túli Egyetlen Isteni Valóság
Fénye, csakúgy, mint egónkon át, attól kezdve mindent egész más fényben látunk.
Önmagunkat és a világ valamennyi jelenségét, formáját, tárgyát egyaránt.
Amikor megpillantjuk valaminek a szépségét, harmóniáját,
jóságát a világban, akkor az Önvaló sugárzását tapasztaljuk. Ezért vonzódunk a
Széphez, a Jóhoz. Benne az Önvaló hívását érezzük, akkor is, amikor ezt még nem
tudatosítjuk magunkban. A szépség felismerésének, átélésének képessége
elvezethet a Világ Egységének, az Önvaló valóságának megtapasztalásához, a maya
fátylának lehullásához.
Amikor elmélyülés,
kontempláció, ima, vagy meditáció révén egyre többször sikerül elménket
lecsendesítenünk, fokozatosan felismerjük, hogy valójában soha nem vagyunk –
nem is voltunk – elválasztva Isten Egyetlen Valóságától. Minden pillanatban az
– Az – nyilvánul meg rajtunk keresztül, illetve valójában minden pillanatban
egyek vagyunk Vele.
És Az csakis a jelen
pillanatban nyilvánul meg, mindig a jelen pillanatban. A múlt már múlt, semmi
maradandót nem adhat nekünk – ahogy Papaji mondja –, a jövő pedig szintén múlt,
mivel amint a jövőben következő szót itt leírom, az jelenné, majd rögtön múlttá
válik. A létező, a valóban létező mindig csak a jelen, az adott pillanat. Az
idő látszólagos linearitását így töri át az Istennel összekötő pillanat
vertikalitása, mélysége, melyben végül a tér-idő látszat-hálója is feloldódik,
hogy helyet adjon az Egyetlen Valóság Fényének, Békéjének, Boldogságának.
Nyilván a felébredést
követően is megmarad a test, az egó (én), és továbbra is lesznek gondolatok,
érzelmek. Az egó, az én, az elme azonban „csupán“ szükséges, fontos eszköz lesz
a világban való éléshez, nem azonosul többé vele a Felébredt Lélek. Nem az elme
szűnik meg, nem a gondolatok, csupán a velük való azonosulás. Az eszközök – a
külső eszköz: a fizikai test; valamint a belső eszköz: az elme, az intelligencia
és az egó – elnyerik megfelelő funkciójukat, „helyükre kerülnek“, a belső mag,
a középpont: a Lélek – az Egyetlen Forma nélküli Önvaló – irányítása alá
jutnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése