Egy ilyen szép októberi nap volt akkor is, amikor jópár
évvel ezelőtt megszülettem.
Illetve erre a Földi Világra érkezett az a részem, amely
most ezeket a sorokat írja.
Nehezen jöttem… sokáig tartott… Bizonyára nem akartam
elhagyni az Otthont, a Biztonságot…
Pedig én is tervvel jöttem, sok tervvel, de valójában csak
egyetleneggyel: hogy eggyel több lélek nyilvánuljon meg itt a Földön, aki
szeretetet és fényt közvetít… Mindnyájan ezért jövünk…
Hosszú az út, míg erre rájövünk.
Ma már tudom, hogy nem ez a
test vagyok, akinek van valahol a megfoghatatlanban egy „felsőbb énje”, „Önvalója”,
hanem Én Az vagyok, és Annak van most itt egy testi, földi megnyilvánulása
testem, elmém, egóm formájában… Ezt persze olykor elfelejtem, de az is belefér…
Ezért ezeket mind szeretni kell, szeretni valók… Nem elutasítandók… Oly sok örömet
okozott nekem már ez a test… Például tudok vele ölelni, megölelhetem minden nap
a legdrágább kincsemet, a fiamat… Akárhányszor… Sokszor… J
Az elme, egó persze sok fájdalmat, szenvedést is hoz, de őt
trenírozni kell! Be kell fogni, és olykor segítséget kell kérni, imádkozni,
meditálni, hogy ne feledjem, Ki is vagyok valójában! És a segítség jön! Ezt
egyértelműen érzi az ember a szívében… <3
Azon az októberi napon alig akartam a Világra jönni… Azóta
is nehezen költözöm, nehezen hagyom el a megszeretett, biztonságosnak érzett
dolgokat, körülményeket az életemben…
Márpedig most is ez történik… És napról-napra össze kell
rezegnie ennek a testnek, elmének, egónak azzal, aki valójában Vagyok, hogy
végigcsináljam… Hogy újra megszülessek… Hogy kitágítsam Magam minden nap,
minden órában, kiterjesszem bizalmamat, szeretetemet…
És majd egyszer, talán egy ugyanilyen szép októberi napon ez
a test is visszaalakul a forma nélkülibe, oda, ahonnan jött… És ez így lesz jó…
Om Namah Shivaya…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése