Bükkszentkereszt, 2006. július 8.
„Önvalós meditáció”
Sri Ramana Maharsi és
Paul Brunton nyomán
Önkutatás (Az Önvaló kutatása)
Én-kutatással indul
Gyakorlat:
- a test teljes ellazítása (meditációs pózban ülve,
kényelmesen)
- az elme lecsendesítése
- felajánlás Istennek
- az Űr-állapot létrehozása
Figyelem a légzésre, a
légzésfázisok közti szünet meghosszabbítása, a szünetekben a Boldogító Űr
érzékelése, majd ennek az érzésnek a levitele a Szívbe (Szív-csakra: jobbra a
testi szívtől). Belemerülés az Űr-állapotba.
Önkutatás kezdete. Segédeszköz:
kérdés: „Ki vagyok én?” „Mi ennek az énnek az eredete?” Figyelni a választ. Ha
újra és újra gondolatok merülnek fel az elméből, a gondolatról átirányítani a
figyelmet az énre, aki gondol. Onnan pedig az én gyökerére. Visszakövetni. Minél
tovább megtartani az én-érzést.
Önvalóval való azonosság, béke.
Megszűnik minden olyan tendencia,
amely az ént létrehozza. Feloldódás az Önvaló boldogságában, a Boldogító Űrben.
Sat-Cit-Ananda. Megvalósulás.
Mindenre egyként, egyformán tekint.
Túl van az erőfeszítésen és a nem-erőfeszítésen.
Minden pillanatban egyek vagyunk
valódi önmagunkkal, az Önvalóval, csak nem tudunk róla.
Nem kell egyebet tenni,
mint eltávolítani a nem-tudást. A
hozzáálláson változtatni. Módszere: az önkutatás (én-kutatás) gyakorlata. Hol
az én eredete? Ha sikerül visszakövetni az ént az eredetéhez, megszűnik,
eltűnik, feloldódik az Önvalóban.
Isten, az Önvaló és a Guru egy.
A spontán megvalósulásig az
erőfeszítésnek bizonyos formái szükségesek.
A megvalósulásban lényeges az Isteni
Kegyelem, de ezt csak a kitartóan törekvő kapja meg.
Aki erőfeszítéseket tesz.
Aki rágondol az Önvalóra, azt az
Önvaló magához húzza. Bevonja magába.
Soha nem vagyunk külön tőle
valójában. Az erről való tudásunkat kell feléleszteni.
Ez pedig a megtapasztalás.
Nem a dualitáson alapuló megismerés. Hanem az eggyé válás, a belemerülés.
Az önvalós meditáció alatt hosszú
idő után most először sikerült visszatérnem az igazán mély meditációhoz. Nagyon
nehezen ment először a test teljes ellazítása és az elme lecsendesítése. Újra
és újra jöttek a gondolatok, képek. Aztán a technika segített: valóban
igyekeztem a felmerülő gondolatot, képet annak eredetére visszavezetni, ezek
helyett az azt produkáló énre koncentrálni. Először rövidebb időszakokra, majd
egyre hosszabban sikerült megmaradnom a pillanatban és ekkor ráébredtem, hogy
ezt az érzést én már ismerem. Régen egy alkalommal megéltem már minden
dologgal, az engem körülvevő természettel, vízzel, levegővel való
egységállapotot, amelyben önmagamat és minden mást körülöttem egyetlen
áramlásként érzékeltem. Nem volt többé én és nem-én, csak egyes egyedül ez a
lassú, nyugodt áramlás létezett.
Most újra megtörtént, újra megéreztem. Ekkor
jöttem rá, hogy ez maga a Boldogító Űr, amelyben egy időre sikerült feloldódnom.
Éreztem az Önvaló vonzását, illetve azt, hogy ez még nem a végső állapot és
örömérzés töltött el, hogy van még tovább út. A testi fájdalom, a fizikai és
pszichikai nehézség akkorra már eltűnt.
De úgy éreztem, ez szükségszerű,
szükséges volt, most először nem ijedtem meg tőle, nem riasztott vissza
annyira, mert apukámra gondoltam, a halála előtti napokra, órákra, amikor
tanúja lehettem, hogyan küzdött a maga csendes módján a fizikai testével, az
anyagi világgal azért, hogy elmehessen. Ahhoz, hogy elmehessünk, akár életünk
végén majd, akár egy más, anyagi világon túli valóság megtapasztalása során,
mindenképpen meg kell küzdenünk az anyagi valósággal, saját testünkkel, elménk
berögzültségeivel. A szenvedést nem lehet és nem is jó megspórolni. Jobb tehát,
ha még életünkben felkészülünk rá. A nagy misztikusok (pl. Keresztes Szent
János) és híres jógik (pl. Ananda Moy Ma) sem mentesültek a testi szenvedéstől
megvilágosodásuk után sem. Csupán másként viszonyultak hozzá, a betegségeket is
végtelen türelemmel viselték, hiszen többé már nem a fizikai testükkel
azonosították magukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése