2013. január 12., Zalakaros
Most már értem, miért mondja Maharishi, hogy keresd a választ arra
a kérdésre, „ki az az én?”, „ki vagyok valójában?” – ha a „megvilágosodásra”
törekszel.
Azt is értem, miért hívják „felébredésnek”.
A „vagyok-aki-vagyok”-ot is értem, azt is, miért marad ki ebből a
megfogalmazásból az „én”.
Mert Az már nem olyan, mint egy megfogható
dolog, amit főnévvel lehetne legjobban megnevezni.
Amikor az éned a Nagy Én lesz, az sokkal inkább egy nem
megfogható, nem megragadható, folytonos áramláshoz hasonlít, aminek leginkább
az igei forma felel meg. A „vagyok”.
A „vagyok-aki-vagyok” megfogalmazásban az „aki” egyáltalán nem
hangsúlyos.
A hangsúly a „vagyok”-on van!
Ez a „vagyok” pedig egy csodálatos, kiterjedés-szerű létezés,
először egy vízszintes irányban érzékelhető áramlás, ami mindennel összekapcsol
és a drágakövek csillogó színes fényeit is felszikráztatja, majd, amint
felismerem, hogy „nicsak, ez egy vízszintes áramlás”, akkor aranyló fény árad
felülről belém és a szívemet nagy örömérzés hatja át! Felfénylik egy függőleges
irányú áramlás is, és ennek a fényoszlopnak a közepe a szívemben vibrál. Az
egész olyan, mint egy arany fény-kereszt.
Maharishi „Ki az az én?” kérdésénél az a „módszer”, hogy mindig
mélyebb és mélyebb szintjére kerüljünk le az énünknek, azáltal, hogy ha az
„énkutatás”, a meditáció közben bármilyen érzés, gondolat merül fel, akkor
mindig kérdezzük meg önmagunkat: „Ki az,
aki ezt érzi, vagy gondolja?”
Tehát ne a felmerülő érzésre, gondolatra figyeljünk, hanem arra próbáljunk
ráérzékelni, ki az, akihez ezek „tartoznak”.
Nekem ez úgy működik – és szinte önmagától jött ez a fajta
„próbálkozás”, „módszer” – , hogy olyankor, amikor azt mondom/gondolom/érzem
magamban, hogy „én” (akármivel kapcsolatban – legyen az egy vágy, érzés,
gondolat, helyzet, ami az „enyém”, amiben „benne vagyok”), akkor megpróbálom
ezt az „én-érzést” kitágítani, egy jóval nagyobb „Én”-perspektívából
gondolni/érezni azt a dolgot, amit éppen „én”-ként gondolok/érzek/mondok,
vagyis eme „nagy” Én-ként érezni/gondolni/mondani az adott dolgot.
Ez a kitágulás-érzés végtelenül felszabadító, megnyugtató, nagy
boldogságérzéssel jár együtt és rögtön egy nagyobb rálátást biztosít arra a
helyzetre/érzésre/gondolatra, amiben éppen „vagyok”, egy nagyobb látószögből
teszi azt érzékelhetővé, így egyúttal azt a „kisebb én”-t is, amiként előtte
érzékeltem önmagam. Ez a kitágulás a végtelenségig folytatódhat, olyan, mint
amikor széthúznak egy sűrű szövésű anyagot (egy hálót, „fátylat”) és a szálak,
amelyek ezt alkotják, egyre távolabb kerülnek egymástól, egyre „ritkásabb”,
átlátszóbb lesz a szövedék… Maya fályla…
Lehet, hogy nem is „fellebben”, ahogy eddig vártam, gondoltam,
hanem így történik, ilyen „szétoszlás”-szerűen, s a köztes „térben” feltárulnak
egyéb síkok, a többiek „valóságai”, vagy a „saját” egyéb valóságaink, amelyek
eddig úgy tűntek, mintha „egymásra lennének rakódva”, egymás mögött,
különállóan helyezkednének el. Most ezek mind – egyre inkább, ahogy
„szétcsúszik”, tágul „kis” énünk hálója – összeérnek, eggyé olvadnak, ill.
inkább: meglátjuk eggyéolvadtságukat.
Hogy mit szeretnék valójában?
Egyre több és több olyan pillanatot, alkalmat, amikor annak
boldogságát és szabadságát érzem, hogy én-érzésemet, én-tudatomat át tudom
helyezni a Valódi, nagy Énembe, amikor abból élek, érzek, cselekszem, abba
vonódok bele, integrálódom „kis énként”. Amikor VAGYOK, aki VAGYOK.
Egyre több, egyre gyakoribb és egyre nagyobb kitágulást megélni,
amikor Egy vagyok Önmagammal, a Többiekkel, a Világgal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése